Ha valakinek van egészséges humorérzéke, akkor az értékeli a Mohácsi-testvérek munkáit. A csillagos ég című darab Mohácsi István és Mohácsi János műve, utóbbi rendezte az előadást, öccse pedig társszerzőként segítette.
Az Egyszer élünk című előadás, amelyet a Nemzeti Színház nagyszínpadának lehetőségei kiaknázásával és a társulat nagyszerű tagjaival állítottak színpadra 2011-ben, kétségkívül az utóbbi évek egyik legnagyszabásúbb és legemlékezetesebb előadása volt a magyar színházban. Kevés ahhoz fogható, magával ragadó alkotás születik hazánkban, annak túlszárnyalásához nagyon sok tényező közrejátszására lenne szükség a színészek kiválasztásától kezdve játékukig, a darab témáján, a dialógusokon keresztül a végső megvalósításhoz. Valószínűleg a Mohácsi-testvérek most szándékosan nem szerették volna átlépni az önmaguk által felállított mércét, de még így is egy olyan előadást hoztak létre, amely könnyed, kellemes kikapcsolódást biztosít, viszont a felszín alatt komoly társadalmi és politikai problémákat feszeget.
Ahogyan az Egyszer élünk esetében (alcím: avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe), úgy ennél a darabnál is van egy hosszú alcím, amellyel együtt a cím ezúttal így hangzik: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Ez hitelesen takarja a kerettörténetet, amely egy magyar színházi társulatról szól, akiknek a Ványa bácsi feldolgozásukat (azt, amelyikből Ványa bácsit kihagyta a rendezőnő) meghívják egy külföldi színházba, az invitálással pedig anyagi támogatás és nemzetközi siker is jár. A színházi próbákhoz kapcsolódó nyitójelenet például egy nagyszerű vígjátékot vetít elő, amint a színészek a Bánk bán sajátos verzióját próbálják, azonban a meghívást követően bonyolódnak az események. Elénk tárulnak a mai politikai viszonyok, illetve a színház és a fenntartó ellentmondásos kapcsolata, valamint az a nem ismeretlen jelenség, amely a politika miatt bizonyos keretek közé szorít néhány művészeti ágat, köztük a színházat.
Schneider Zoltán előbb a Bánk bán Peturját alakító színészként csal mosolyt arcunkra, majd egy nagynevű színészként tér vissza egy más szerepben, amelyben igazán jól érzi magát. Minden megnyilvánulása, tette rendkívül komikus. Az a jelenet, amelyben a színházat egy szakrális helyként említi, egyértelmű utalás Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójának nagy vihart kavaró kinevezésére. A felesketés szintén ezt a vonalat erősíti, akárcsak a Szervét Tibor által játszott polgármester viselkedése, aki előbb támogatásáról biztosítja a színigazgatót (Pál András), majd hirtelen hátat fordít neki. Számos hasonló motívum mellett ötletes gondolat, miszerint a kormány bevezeti a tánc szerepét, ugyanis az egészségessé teszi az embert, és felfrissíti a szellemet – így a társulat, a polgármester és az államtitkár-asszony is egyszerre ropja egy olyan nótára, amelyhez Kovács Márton, Mohácsiék állandó alkotótársa írt zenét, és amelynek előadásakor Kovács hegedűn kíséri zenésztársait. Aztán itt van még az új vezető előtti bizonyítás: tapasztalt, ismert színészeknek kell a saját színházukban castingolni, és szóba kerül, hogy ki miért, és melyik kormánytól kapta a Kossuth-díjat.
A szereplők közül Kováts Adélt illene kiemelni. A színésznő hol koronával a fején próbálja a gonosz királyné, Gertrudis szerepét, hol a kulturális államtitkárként szerelmesedik fülig bele a színészóriás Pongrácz Lászlóba (Schneider Zoltán alakításában). Gazsó György is két szerepet játszik. Mind a portárs bácsiként, mind egy indulatos színészként is nagyon szerethető, hiteles. Nevéhez fűződik a „múltépítés” hatalmas poénja, illetve a versszavalás szintén rendkívül vicces jelenete.
A csillagos ég kevésbé abszurd, mint amit vártunk tőle. Viszont, ahogyan Mohácsi más műveinél, hiába komoly a téma, lételeme, hogy humoros helyzetet teremtsen. Ezt egyensúlyozza a darab végén tetőfokára hágó feszültség, miután a színészek zenélni kezdenek, majd szép sorban elpanaszolják egyéni sorsuk zátonyra futását a történet csattanóját adó incidens miatt. Keserű, szívszorító rész, amely után az érzéketlen, egyszerű, szőke asszisztensnő Petrik Andrea előadásában a karakterétől meglepően komoly gondolatsort tár elénk a színészetről és a színészek motiváltságáról, valamint a lelkük mélyén rejtőző vágyakról.