Az a típus vagyok, aki általában egyetlen felcsendülő hang alapján életre szóló barátságokat köt zenékkel, ám időnként felbukkannak olyan zenék is az életemben, amiket első alkalommal azzal a bizonyos szent borzadállyal hallgatok meg, amely akaratom ellenére szegezi oda a figyelmemet. Ilyenkor zavartan pislogok magam körül, a szemem sarkából fürkészve a menekülési útvonalakat, mégis muszáj tovább hallgatnom, mintha kezem-lábam a földbe gyökerezett volna, miközben minden egyes idegsejtem megpróbálja értelmezni a hallottakat. Valami zsigeri szinten érzem én, hogy ez jó, csak épp van benne valami olyan mértékben szokatlan, amit elsőre nem tudok befogadni. (Talán ez az, amit úgy hívunk, „kísérleti” zene?) Majd miután sikeresen felocsúdom tompultságomból, konstatálom, hogy mostantól törzsrajongó lettem.
Ilyen revelatív zenei élmény volt számomra többek közt az Entrópia Architektúra, az Anez, a Kamikaze Scotsmen – és legújabban ilyennek ígérkezik a sZempöl Offchestra is. A felsorolt zenekarok között ugyanakkor van egy aprócska különbség: míg az első három banda magyarországi, addig a sZempöl erdélyi, és lévén, hogy ez egy induló erdélyi zenei blog vagy mifene, az alábbiakban természetesen az utóbbiról lesz szó.
Első találkozásom az önmagát per pillanat „balkan-teatro-disco”-ként definiáló, sepsiszentgyörgyi illetőségű sZempöllel a következő fekete-fehér szocio-videón keresztül történt, amelyet idén májusban mint a zenekar első videóklipjét harangoztak be a Transindexen:
Megnéztem egyszer, megnéztem kétszer, majd többször is, de azóta se tudom hova tenni; egyszerűen csak éreztem, hogy ez feltétlenül valami zseniális dolog kell, legyen, ha már ilyen elemi erővel szakít ki a komfortzónámból, pedig az én szemeim-füleim úgymond undergroundon edződtek. Majd egy random guglizgatás pár héttel a klip megjelenése után azt eredményezte, hogy végképp meggyőztem magam a magam igazáról. Megtaláltam ugyanis az alábbi videót (auto-playerrel csak óvatosan, mert közvetlen utána nekem valamiért egy ökörsütős videót javasolt a Youtube szíves megtekintésre, amit vegetáriánusként nem annyira értékeltem):
Ezek után viszont már nem is volt kérdés számomra, hogy a sZempöl lesz a legújabb erdélyi zenei kedvencem, egyúttal a soron következő Erdély-mustrám „áldozata”. Lássuk!
A sZempöl zenekart sokáig leginkább csak koncertekről ismerhette a zeneértő közönség; egészen a Fekete emberig ugyanis nemhogy videóklippel, de rendes stúdiófelvétellel sem igazán dicsekedhettek a fiúk, pedig nevezett formáció lassan már tíz éve megvan, 2009-ben pedig elvileg stúdióba is vonultak. Legelső hivatalos koncertjüket 2007. július 7-én tartották, az akkor megnyitott sepsiszentgyörgyi Szimpla klubban, amelyre egyébként saját nevükben is utalnak. A hazai pályán lezajlott fellépést rövid időn belül újabb koncert követte, ezúttal a változatosság kedvéért a budapesti Szimplában. Kissé Tündérgroundos megalakulásuk története pedig a következőképpen hangzik B. Szabó Zsolt, a banda korábbi dorombosa (jelenleg a marosvásárhelyi Erdély FM műsorvezetője) tolmácsolásában:
Éppen a Szimpla nevű vendéglátó-ipari egység megnyitója következett, amikor Magor találkozott a lokál tulajdonosával, aki megkérdezte: van-e együttese? Magornak nem volt együttese, de azt válaszolta, hogy van. Aztán valahogyan összeverődött a társaság és egész éjszaka zenéltünk.
Mellesleg a nagyjából félórás repertoárt előző este rakták össze, amit aztán négyórányi improvizációval toldottak meg, a közönség és önmaguk nem kis megelégedésére. A sikeres debütálást követően pedig mondhatni meredeken ívelt felfelé a pályájuk.
Fennállásuk második évében negyedikek lettek a Popsuli nevezetű, erdélyi zenei vetélkedőn, amely révén hipergyorsan a Félsziget nagyszínpadán találták magukat, és még ugyanebben a szezonban a Szigeten is felléphettek. Időközben azonban elkezdtek felnőni a kezdetben szinte még pattanásos arcú fiatalok, így 2010-től egy nagyjából kétéves szünet következett a zenekar életében, amit mindenféle tagcserék követtek, végül 2015 őszén bontakozott ki a jelenlegi, vérfrissített felállás:
Bocsárdi Magor – ének, hegedű, trombita
Ferencz Áron – dob, perkúció
Gáspár Álmos – gitár, doromb
Kónya Ütő Bence (küb_beat) – elektronika, sampler, billentyűk, vokál
Páll Gecse Ákos (Beast) – scratch, hangeffektek, vokál
Vitályos Lehel – basszusgitár
+ Bitai Csanád – hangmérnök, valamint Horváth Hunor és Rancz András – vizuál
Közben csatlakoztak a román BuBu Booking istállójához (ennek köszönhető a videóklip megszületése is), és zenét kölcsönöztek a 15. Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle beharangozó szpotjához is:
Stílusukat – a Tündérgrounddal rokon – műfaji kavalkád jellemzi, afféle elektronikus alapokon nyugvó, improvizatív jellegű, audio-vizuális tánczene, a legkülönfélébb irányokból érkező népzenei, elektronikus, pszichedelikus és jazz beütésekkel tarkítva. Balkáni, mivelhogy világzenés; disco, mivelhogy táncoltatós; a teatro vonal meg leginkább abban az igen impresszív színpadi jelenlétben és játékosságban érhető tetten, amellyel hálás közönségüket és önmagukat szórakoztatják – egyúttal utalva arra is, hogy maguk is részben színház közeli emberek, olyannyira, hogy még a próbáik is többnyire színházban zajlottak.
Egyébként esküszöm, nem ez a válogatási sZempontom, de tagok terén is van némi átfedés a vesszőparipám Tündérgrounddal, legalábbis mióta az alapítótag Váncsa Leventét Gáspár Álmos váltotta a gitárosi poszton. Zeneileg sem áll messze egymástól a két formáció, csak épp a Tündégrounddal ellentétben a sZempölt lehetetlen komolyan venni, de szerencsére ezt nem is várják el a közönségüktől.
Lényeges különbség továbbá, hogy zenéjükben nem vetik meg a vokális elemek használatát sem. Szövegeik népdalok és gyermekmondókák töredékeiből, időnként pedig egyenesen halandzsából építkeznek, mint például a „francia rap” számuk esetében, amelyeket előszeretettel ki is vetítenek maguk mögé a színpadra, méghozzá haladó multikulti szellemben több nyelven is. Korábbi stílus-meghatározásuk egyébként ezt is szépen összefoglalta, ekképpen: „progr-etno-mondóka-drum and breaks”.
Zenéjük tehát ezerféle inspirációból táplálkozik, és a mai napig nagy arányban tartalmaz rögtönzött elemeket. Nincs két egyforma számuk, és jellemzően ugyanazt a számot sem játsszák kétszer ugyanúgy; a végeredmény pedig hol infantilisan egyszerű (elvégre ők az „infantil” műfaj megteremtői), hol transzba ejtően repetitív, máskor katartikusan éteri vagy épp meghökkentően virtuóz. Röviden az a fajta zene, amire ha egyszer eljutok, tuti mezítláb fogok ugrabugrálni az első sorban.
Sajnos azonban mindeddig személyesen még nem volt szerencsém a srácokhoz, pedig „megkomolyodásuk” óta ismét igen intenzíven koncerteznek (méghozzá Party Down-os fehéringes-nyakkendős szerelésben), mind a román, mind a magyar ajkú Romániában, ráadásképp pedig időnként Magyarországon is. Idén például megjárták már Szegedet, Pestet és Budát is. Utóbbit nem véletlenül emelem ki külön is, ugyanis ahogy az alábbi illusztráción látható, az Óbudai nyár-molinón sikerült emberesen elbaltázniuk a kiírást a kedves szervezőknek. Hát persze, mert ha Erdély, akkor csakis Csíkszereda lehet, nemde? Elvégre nincs is más város egész Erdélyiában! Szegény román komáknak meg úgyis mindegy; örüljenek, hogy őket áteresztjük a határon… (Bah, ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy bárcsak én dolgozhatnék ilyen helyen az ilyen kontárok helyett…)
No de ez itt nem a puffogás, hanem az örömködés helye, afölött, hogy ilyen remek zenék vannak a világban. Szeressétek hát őket ti is!