Andi már az ajtóból látta, hogy a néni megint ott fekszik. Dühösen tolta be maga előtt a kocsit, az egymásnak koccanó csészék hangosan csörömpöltek. Néhány beteg fáradt mosollyal köszöntötte őt, de Andinak nem volt kedve viszonozni. Az éjszakai ügyelet után még reggeliztetnie is neki kellett, ételosztás közben bele-bele bólintott a teáskancsóba. Jaj, Andika, csak hogy itt van, kedvesem! Maga az én ragyogó napsugaram! A törött lábú öreg bókjai nem hatották meg Andit, aki halvány mosollyal az öreg asztalára tette a tányért a szikkadt zsömlével és a mini-lekvárral. Automatikusan töltötte ki a langymeleg teát, az öreg csak a saját csorba bögréjéből volt hajlandó inni, egy nagyon csinos nőtől kaptam ajándékba, dicsekedett minden nap, a lányomtól, és Andi nem értette, minek kell egy olyan bögréhez ragaszkodni, ami egy évekkel ezelőtti tea akció keretében volt kapható. Az öreg pedig már egy hónapja feküdt a kórteremben, de a lánya, akiről legendákat mesélt, egyszer sem látogatta meg. A mindig pasziánszozó harmadik férfi szórakozottan köszönte meg a reggelit, a negyedik meg olyan mélyen aludt, hogy egyáltalán nem ébredt fel a reggeliosztásra.
Andi utoljára lépett a demens bácsi ágya mellé. Combnyaktöréssel szállították be, de már a nyolcvanon is túl volt, mindenki tudta, hogy nem fogja már élve elhagyni a kórházat. Az éjjeli ügyeletben Andi és a kolléganője könnyesre nevették magukat azon az elszóláson, hogy a Lali bácsi már nem fogja a saját lábán elhagyni a kórházat. Fáradtak voltak és cinikusak. Egyszer én sem fogom a saját lábamon elhagyni ezt a lepratelepet, komorult el Andi, és utána már nem nevettek, csak mereven várták, hogy riasztja-e őket valaki. Andinak kezdettől ellenszenves volt a bácsi, a törékeny madár-teste, a barna májfoltjai, a bocsánatkérő pillantása, amivel Andit nézte, amíg az az ágytálat öblítette. Ne nézzen így, ez a munkám, vetette oda foghegyről a bácsinak, akit mindenki Lali bácsizott, mióta a felesége először megkérdezte a nővéreket, hogy mikor fog rendbe jönni az ő Lalija. Ilyen idióta becenevet is csak az öregek tudnak adni egymásnak, gondolta Andi, és csak azért is bácsinak nevezte az öreget.
Most nem nézett rá az öreg, még aludt, arra sem ébredt fel, hogy Andi jól odacsapta az asztalhoz a tányért. A felesége viszont felébredt, Andira nézett és látszott, hogy nem igazán tudja, hol van. Nem kéne az ágyba feküdnie, tudja? Még összenyomja az öreget. Már többször mondtuk, hogy ez tilos és veszélyes is. Aztán persze majd minket vesznek elő, ha valami történik! Andi érezte, hogy melege lett a haragtól. Hogy képzeli ez a vénasszony, mert ez is öreg, van vagy nyolcvan, hogy egész nap itt ül, szorongatja a férje kezét, éjjel meg felfekszik az ágyára? Andi el se tudta képzelni, hogy hogyan csinálja ezt a néni, ő is leginkább egy haldokló madárra emlékeztette, az ágy pedig magas volt, hogyan tud felmászni?
Ne haragudjon, kedvesem, nem is igazán emlékszem, csak elaludtam, olyan fáradt vagyok a bánattól. Néha felébred a Lali és azt mondja, hogy hívják ide a feleségét, hogy elbúcsúzzon, és hiába mondom neki, hogy én vagyok, nem hiszi el. A néni vékony hangja remegni kezdett. Akkor sem fekhet itt, attól nem lesz jobban. Andi lezártnak tekintette a beszélgetést, és egy bögre teát adott a néninek. Igya meg és menjen haza aludni. Még hallotta, miközben kifelé csörtetett a fülledt, büdös kórteremből, ahogy a néni maga elé suttogja: de nem hagyhatom itt egyedül.
A néni nem ment el, és a nővéreknek nem volt szívük hazaküldeni, bár inkább akadályozta őket a jelenléte, mint segítette. A többi beteget viszont nem zavarta, hogy ott van, így mindenki szemet hunyt felette. Étel-ital csak a betegeknek járt, így a néni néha lecsoszogott a büfébe, vett magának egy szalámis szendvicset és egy kávét az automatából, majd visszaküzdötte magát a lépcsőkön az elsőre, és elfoglalta a helyét a férje mellett. Néha beszélt hozzá: annak ellenére, hogy a férfi csak bámult maga elé, felidézte közös életük néhány szép pillanatát, de ezekre leginkább csak a szomszéd ágyon fekvő törött lábú öreg reagált, hangosan kacagva kommentálta a történeteket. A néni minden éjjel felmászott a férje mellé az ágyba, de mire a reggeli ügyelet megérkezett, általában lemászott az ágyról, és a széken ülve várta a reggelit. Nem akarta, hogy a nővéreket elővegyék miatta.
Andi csak egy héttel később reggeliztetett újra, tehetetlen düh fogta el, mikor belépve megint azt látta, hogy a néni a férje mellett fekszik. Először arra gondolt, hogy büntetésből nem osztja ki a bácsi reggelijét, aztán végül mégis először hozzájuk lépett dühödten. A szomszéd ágyról a törött lábú öreg figyelmeztetően köhintett egyet, talán nem kéne zavarnia őket, Andika, olyan szépek így együtt. Szépek, mondta megvetően Andi, és megrázta a néni vállát. A néni azonban nem ébredt fel, és Andi ekkor látta, hogy már a bácsi sem fog. Ezt nem hiszem el, kiáltott fel haragosan, majd nagy léptekkel kiment a kórteremből, és nem sokára a vizitelő orvossal tért vissza. A doktor megállapította, hogy mindketten meghaltak, valószínűleg még az éjjel. Andi értesítette a legközelebbi hozzátartozójukat, a külföldön élő fiukat. A nővérszobában is róluk beszélgettek: a Lali bácsi meg a felesége, jaj, micsoda szerelem, most már boldogok, sóhajtottak a szendvicseik felett a nővérek. Andi a kávénak gúnyolt barna löttyöt kevergette a műanyagpohárban, egy gonddal kevesebb, jelentette ki, és nagy lendülettel felállt. Én is boldog akarok lenni, dünnyögte maga elé, miközben kidobta a poharat.