Az Aliz csodaországban Disney rajzfilm-verziója elég ismert, és sok motívum (például a “Follow the white rabbit”, “Go down in to the rabbit’s hole) nagyon jellemzően megjelennek a popkultúrában plakátokon, slogan-ként, stb. Lewis Carroll könyvét elkezdtem, de idegesített, mert egy fura LSD tripre hasonlított és leraktam. Ezért úgy néztem meg a 2010-es feldolgozást, hogy a sztorit magát csak nagyjából ismertem. Igazán megérte, és nem csak Johnny Depp miatt.
A 19 éves Aliz Kingsley-t (Mia Wasikowska) az előkelő angol társadalom szabályai szerint nevelik, és férjhez akarják adni, neki viszont ehhez semmi kedve, főleg a kiszemelt vőlegény nem tetszik neki. Sokkal jobban foglalkoztatják gyerekkori emlékei, apukája, aki már meghalt, de kislány korában rengeteget mesélt neki. Olyan ember volt, aki nem követte a társadalom által ráerőltetett szabályokat, hanem a képzelet szárnyán száguldozott, és a lányát is erre nevelte. Nem is csoda, hogy Aliz mindenki legnagyobb megdöbbenésére az egész úri társaság szeme láttára faképnél hagyja a kezét megkérő úrfit, hogy egy fehér nyuszi után futhasson és innen indul az ismert sztori. A könyvben Aliz még kislány, nem felnőtt nő, tehát ettól a történettől eltér a film.
Aliz kedves és józan lány, aki semmilyen elvárásnak nem akar megfelelni, önmagát adja, bátor, és úgy tűnik, hogy Csodaországban rajta kívül mindenki őrült. Szinte nem is kell semmit sem “jellemfejlődnie”, mert már most is imádnivaló.
—SPOILER—
Az egyetlen “dolga” a filmben az, hogy elfogadja kiválasztott mivoltját. Mindenki azt hangoztatja neki, hogy a krónikák megírták, hogy ő a kiválasztott, aki majd legyőzi a sárkánygyíkot, megdöntve ezzel a gonosz vörös királnyő uralmát. Ő ezt sokáig “őrültségnek” tartja, és azt gondolja, hogy egy másik Alizról beszél mindenki. Valójban ez valahol igaz is, mert a lyukba lepottyanó Aliz még valóban nem az a kiválasztott, aki le tudja győzni a gonoszt, hanem a kalandjai és a legyőzött nehézségek teszik azzá. A vezetők gyakran nem hiszik el magukról, hogy valóban nekik kell ezt a szerepet felvállalni.
A vörös királynő (Helena Bonham Carter) ezzel szemben annak ellenére feltételezi magáról, hogy vezetnie kellene, hogy ez valójában nincs így. Őt senki nem akarja uralkodónak, erőszakkal szerezte meg a hatalmát, a hívei vagy rettegnek tőle, vagy hazudnak neki önérdekből, és azonnal elhagyják, ha baj van. A béka kegyetlen kivégzése egy süti miatt remekül mutatja be a királynő jellemét. A történet végén bevallja, miért vált gonosszá: mert a szülei jobban szerették a testvérét, mint őt. Klasszikus testvérféltékenység szotri. Az ő baja is az, mint minden diktátornak, nem kapta meg gyerekkorában azt a szeretetet, amit szeretett volna, és ebbe a mintába bele is ragad, ahelyett, hogy feldolgozná és elgyászolná. Megkeményíti a szívét, ő válik azzá a zsarnokká, amilyenek az ő szülei voltak. Ha ő irányít, mindent és mindenkit kontrollál, akkor végre nem kell félnie senkitől, és nem kell bíznia senkiben, hiszen úgysem tud. Viszont ezzel újrateremti gyerekkora poklát. Ugyanúgy bánt másokat, ahogyan őt bántották.
A fehér királynő (Anne Hathaway), a vörös testvére ezzel szemben csupa jóság, pónifejek és virágzó cseresznyefák díszítik elbűvölő palotáját. Igen ám, viszont ő azért nem tud népét megvédő vezetőként fellépni, mert nem követhet el ártó dolgot, ez a sorsa. Ez viszont azt a jellemhibát is megmutatja, amikor valaki egyáltalán nem tudja beintegrálni a “rosszat”, az árnyékszemélyiséget. A vörös királnyő a jóságot, sebezhetőséget folytja el magában, a fehér pedig a rosszat, a dühöt, a haragot. A dühnek van egy olyan előnye, hogy csatába indít, erővel vértez fel, hiszen biológiai szerepe is ez, fuss vagy menekülj vészhelyzetben. Aki viszont ezt az aspektust nem tudja beintegrálni magába, gyenge marad, hiába ő a jó.
Nem véletlen az sem, hogy Aliz a vörös királynő “Halál rád!” jelmondatát üvölti, amikor legyőzi a sárkányt – minden erőt fel lehet használni jóra és rosszra is. Aliz a kettejük közötti egyensúlyt képviseli, akárcsak a kedvesen őrült Kalapos (Johnny Depp) aki a legjobb barátja lesz. Furfangosan és bátran segít Aliznak megmenekülni, hogy végül elérhesse a közös célt. A bohókás karakterek, az órás fehér nyuszi, a teázók, a hősies egérke, a fejetlen macska, a kártya – és sakk-katonák, a veszekedő ikrek lehetnek egy LSD-trip látomásai is, akárcsak létező emberek csodás tulajdonságokkal felruházva Carroll vagy Aliz valóságából.
Az is tetszett a filmben, (és ez talán a könyvben is benne van), hogy betekintést nyújt Carroll (vagy minden író?) alkotói folyamatába: Aliznak azt mondta az apukája: Van, hogy reggeli előtt hat képtelenség is az eszembe jut: beszélő állatok, egy süti, amitől megnősz, egy innivaló, amitől összemész, és így tovább.
Az animáció nekem kicsit gagyi CGI, bár egész szép és őrült mesevilágot varázsol elénk. Ugyanakkor Aliz méretének, és a vörös királynő fejének torzítása remekül megoldott. A maszkok és jelmezek viszont fantasztikusak. különsen az örök alakváltó, vidám és mégis szomorú bohóc Johnny Depp-é tetszett. De Anne Hathaway fehéresen vakító platinaszőke haja és habos ruhája is remek kontrasztot alkot a feketésbordő rúzzsal és körmökkel.
A feminista végkifejlet nem rossz végülis, de ugyanazt éreztem itt is, mint az új Aladdin végén: vágom, hogy a társadalom olymértékben megváltozott, hogy az a happy end, ha a lányok önmegvalósítanak és nem az, ha férjhez mennek a “The End” felirat előtt közvetlenül. Viszont ez a befejezés az 1865-ös regény miliőjében épp olyan idegenül huszonegyedik századinak hat, mint Jázmin sztorijának befejezése a 2019-es Aladdin – filmben.