Az idén nyolcvanéves brit rendező Ken Loach, pályáját tévés sorozatokkal indította, majd egyre inkább fontos társadalmi problémákat bemutató dokumentumfilmjeivel vált maradandóvá az utókor számára. Legújabb filmje a brit szociális ellátó rendszer anomáliáit tárja fel előttünk, egy nyugdíj előtt pár évvel álló newcastle-beli asztalos kálváriáján keresztül.
Mielőtt belemennék a film mélyebb elemzésébe és bemutatásába, szeretném felhívni egy számomra érdekes finanszírozási elemre a figyelmet. Az állami (bár egyre inkább magánosodó) segélyezési rendszert rendkívül drámai módon bemutató, annak embertelenségére fókuszáló film egyik fő szponzora az állami tulajdonban lévő BBC volt. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy mielőtt bárki is kritizálni kezdené a világ egyik legnagyobb gazdaságának szociális hálóját, egy pillanatra gondoljon bele abba, hány film készülhetne hazánkban a Nemzeti Filmalap támogatásával hasonlóan realista stílusban, mondjuk a közmunka program, vagy a magyar segélyezési rendszer hibáiról.
A film címszereplője Daniel (Dave Johns), az ötvenes évei végén jár, amikor röviddel felesége halála után szívrohamot kap, elveszti munkáját. Az orvosok munkára alkalmatlannak nyilvánítják az faipari munkást, akinek így munkanélküli segélyért kellene folyamodnia. Ezen a ponton azonban megmutatkozik a rendszer embertelensége és ellentmondása, ami csapdába ejti a férfit. A brit ellátórendszer ugyanis részben privatizált, így a munkanélküli segélyre való jogosultság megállapítását egy piaci alapokon működő cég végzi, amelynél Danielnek nem sikerül elegendő pontot elérnie ahhoz, hogy életében először jogosult legyen az állam pénzére, amelynek nagyjából negyven éven keresztül fizette az adót. Danielnek tehát fellebbeznie kell, hogy munkanélküli segélyhez juthasson, ami természetesen egy meglehetősen hosszadalmas és komplikált procedúra. Ameddig Daniel fellebbezését el nem bírálják, addig is jogosult lehet azonban álláskeresési járadékra, amihez heti 35 órában állást kell keresnie. Mivel Daniel világ életében ácsként dolgozott és a számítógépet csak hírből ismeri, nem sokat tud arról, hogyan kell egy hatásos CV-t elkészíteni, vagy egy adatlapot online kitölteni, így az álláskereséssel is meggyűlik a baja.
Egyik nap a munkaügyi hivatalban Daniel egy kétségbeesett kétgyermekes anyuka, Katie (Hayley Squires) mellett igyekszik kiállni, de végül mindkettejüknek távoznia kell. Daniel összeismerkedik Katievel, aki a napokban költözött Londonból Newcastlebe, ahol nem ismer senkit és láthatóan segítségre szorul, amit Daniel természetesen nem tagad meg tőle. Daniel segít otthonosabbá tenni Katie bérlakását és némi pénzzel is kisegíti, és a gyerekekkel is egyre jobb viszonyt alakít ki, annak ellenére, hogy neki soha nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen. Bár Katie Daniel lánya lehetne, kiszolgáltatottságukban való sorsközösségük barátokká kovácsolja őket. Az ifjú anya és az idősödő munkás férfi igyekszik tartani egymásban a lelket, mert tudják, hogy senki másra nem számíthatnak. Az állami ellátórendszer cserben hagyja a rászorulókat, sőt azon alkalmazottait is elbocsátással fenyegeti, akik empátiától vezérelve igyekeznek nekik eligazodni a bürokrácia útvesztőjében.
Mivel a film forgatókönyve valós tapasztalatokból, emberi történetekből lett összegyúrva, ennek következtében a két főszereplő meglehetősen tipizált karakterek, Dave Johns és Hayley Squires színészi játéka azonban annyira dermesztően hitelesre sikerült, hogy ebből semmi sem tűnik fel a néző számára. A történetszál tulajdonképpen egy gyújtózsinór, ami a film végére ég végig, majd pedig elementáris erővel robban az arcunkba, úgy ahogyan arra számítani lehetett. A végkifejlet, bár nem meglepő módon drámai, és annak ellenére, hogy egy árnyalatnyit hatásvadász, mégis zavarba ejtően kényelmetlen és valóságos. Ne legyenek illúzióink, az állam számára valóban csak egy adathalmaz, és néhány számsor vagyunk. Elég csupán egyetlen baleset, vagy megbetegedés ahhoz, hogy átmenetileg munkaképtelenné váljunk és lehet, hogy soha többé nem fogunk tudni újra munkát találni, az minden esetre biztos, hogy az állam segítségére hiába is számítunk e tekintetben. Az állam ugyanis a legrosszabbat feltételezi saját állampolgárairól, ezért igyekszik egyre hatékonyabban megvédeni a közpénzt magától a közösség rászoruló tagjaitól. Ne áltassuk magunkat, család és barátok nélkül, nem lesz senki, aki mellénk állna és segítene nekünk átvészelni a nehéz időket. A valóságban nem lesz ott egy Daniel Blake a munkaügyi hivatalban, aki miután összeismerkedünk, átjön hozzánk, hogy megszerelje a csapot. Ha egyszer kicsúszik a lábunk alól a talaj, akkor megállíthatatlanul megindulunk a lejtőn, vagy ott fagyunk majd meg az utcán, vagy hajtjuk végleg álomra a fejünket egy este a hajléktalanszállón, ha egy picit is szerencsésebbek vagyunk, mint Daniel Blake. Daniel Blake egy munkásember, akinek a munka adta meg az önbecsülését, amitől aztán a társadalom és az állam közösen fosztotta meg őt. A film legfontosabb tanulsága tehát az, hogy azzal, ha segítünk a kiszolgáltatott embereken, egyúttal önbecsülést is adunk nekik, ami pedig azért fontos, mert anyagi javak nélkül lehet ugyan élni, önbecsülés nélkül viszont nem.