Ezzel a nővel kényelmes együtt élni: mindig megértő, ha pedig nem akarsz vele beszélni, csak tedd az éjjeli szekrényre. Spike Jonze A nő című filmje egyszerre szokásos és szokatlan szerelmi történet, amelyben csak másodlagos kérdés, hogy lehetünk-e szerelmesek egy gépbe. De ha már itt tartunk: lehetünk.
Nem látni a nő arcát, mégis tudjuk, hogy gyönyörű – igaz, valamelyest megkönnyíti a dolgunkat, hogy végig Scarlett Johansson hangján beszél. Spike Jonze A nő című filmjével kapcsolatban több furcsaság is felmerül, és az csak a jéghegy csúcsa, hogy a főszereplő Theodore (Joaquion Phoenix) egy mesterséges intelligenciával felszerelt operációs rendszerrel kezd szerelmi viszonyba. A kissé bizarr alapokon álló cselekmény ugyanis nem merül ki ennyiben, és a lezárás után egyszerre érezni azt, hogy amit láttunk, az érdekes keretsztori ellenére sem több egy sima szerelmi történetnél, és hogy dehogynem:
amit láttunk, az több mint egy sima szerelmi történet.
Theodore-t néhány hónappal azután ismerjük meg, hogy szétköltöztek feleségével Catherine-nel (Rooney Mara), és bár a férj kérésére még nem írták alá a válási papírokat, egyértelmű, hogy kapcsolatuk helyrehozhatatlanul véget ért. Az említett operációs rendszernek nem is kell színre lépnie, de már látjuk, hogy olyan időben járunk – feltehetően nem túl távol napjainktól –, amelyben ritkaságszámba megy az emberek közti közvetlen kapcsolattartás. Theodore-nak ugyanis az a foglalkozása, hogy kedves üzeneteket írjon mások nevében szeretteiknek, és bár munkájában remekül teljesít, képtelen túltenni magát a Catherine-nel való szakításon, így leginkább magányos sétálgatással, 3D-s videojátékokkal és némi unalmas telefonszexszel múlatja az időt.
A megoldást az az operációs rendszer hozza el számára, amely mesterséges intelligenciájának köszönhetően a magányos emberek megértő társának ígérkezik. Theodore – a készülék célcsoportjának ideáltipikus tagjaként – rögtön beszélgetni kezd a virtuális lénnyel, aki Samanthaként mutatkozik be neki, és azt ígéri: jövőbeli beszélgetéseiken keresztül folyamatosan tanulni fog, így szerez majd egyre összetettebb ismereteket Theodore-ról és az emberi kapcsolatokról.
Bár a legmodernebb technológia vívmányaként Samantha képes alkalmazkodni partnere érdekeihez, mégsem pusztán egy robot, aki csak azt képes végrehajtani, amit a tulajdonosa mond neki. Épp ellenkezőleg: Theodore és Samantha kapcsolata fokozatosan válik kétoldalú, őszinte barátsággá, majd szerelemmé, amelyben persze végig furcsa, hogy az egyik fél egy testetlen, csupán virtuálisan létező, mégis emberi érzelmekkel bíró találmány, de közben még inkább meglepő, hogy kapcsolatuk ettől függetlenül is a szokásos könnyedségeken és nehézségeken esik át. Olyan ez, mint azokban a jobban sikerült, homoszexuális kapcsolatokat feldolgozó filmekben, amelyekben nem elsősorban az számít, hogy azonos neműek folytatnak viszonyt egymással, hanem az, hogy a két fél szerelme épp olyan nehézségekkel terhelt lehet, mint a heteroszexuálisok közötti. Mégis: ahogy egy melegekről szóló filmben sem tudunk teljesen elvonatkoztatni a karakterek homoszexualitásától, úgy itt is végig ott van előttünk, hogy Theodore egy megfoghatatlan, nem létező hangba szerelmes. És hiába hisszük el, hogy a hang is szerelmes belé, Theodore és környezete egyszerűen túlságosan is bizarr egyszerűséggel fogadja, hogy a férfi egy operációs rendszerrel jár.
A film tehát kissé ellentmondásosan egyszerre üzeni, hogy az egymástól elidegenedett emberek világában egy gép iránt is olyan mély érzelmeket táplálhatunk, mint egy hús-vér ember iránt, valamint azt, hogy a testetlen mesterséges intelligencia mégsem lehet teljes értékű társ. Pedig sokáig úgy tűnik, Theodore számára nem probléma, hogy a szerelme nem létezik a valóságban: a férfi Samantha hatására újra élni kezd, valósággal kivirul, vagyis úgy tűnik, megtalálta a gyógyírt depressziójára. A géppel való kapcsolata harmonikusan alakul, és nem lehet kétségünk afelől, hogy Theodore valódi boldogságot érez.
Azonban ez a boldogság sem elég ahhoz, hogy a lezárás valód kiutat mutasson. Bár biztosak lehetünk benne, hogy Samanthával való kapcsolata egy „valódibb” szerelemhez hasonlóan mély nyomot hagyott Theodore-ban, a rezignált befejezésből csak annyit tudunk meg: ha a számítógépbe vagy szerelmes, az is épp úgy elmúlhat, mintha egy hús-vér embert szeretnél.
Mindezek mellett a filmnek arról a sajátosságáról még szó sem esett, hogy „csak” négy Oscar-díjra jelölték, szemben például az Amerikai botránnyal, amely érthetetlenül kapott jelölést tíz kategóriában is. Reméljük, az átadón valamelyest győzni fog az igazság, és a jól sikerült kosztümök mellett a szerelemről, a technikáról és a modern kor magányos emberéről szóló filmeket is díjazzák majd.