Habár a legelső Oscar-gálát még 1929-ben rendezték meg, a legjobb egész estés animációs filmért járó díjat csak 2001 óta osztogatják, így ez a rangos filmművészeti elismerés legfiatalabb kategóriája. Bevezetése az animációs műfaj fokozatos térnyerését és presztízsnövekedését jelzi, habár a rosszmájú vélemények szerint éppen hogy annak a „legjobb film” kategóriából való kitúrását célozza. Bárhogy is, a magam részéről örvendetes fejleménynek tartom a kategória megjelenését, mivel az azzal járó nagyobb médiavisszhangnak köszönhetően vélhetően egyre több és többféle animációs film kerülhet a nagyközönség elé.
Az idei jelöltek listája számomra szintén azt támasztja alá, hogy egy alapvetően pozitív tendenciának lehetünk szemtanúi, ugyanis az aktuális mezőnyben is igen változatos a felhozatal. Van itt brit, amerikai, japán és brazil alkotás; gyurma-, báb-, 2D és 3D animáció; valamint tematikájában és célközönségében is igen széleskörű a paletta a gyerekeknek szánt kalandvígjátéktól kezdve a korhatáros drámáig. Ismételten bizonyítva, hogy az animációs film korántsem a gyerekfilm szinonimája, hanem egy kifejezési eszköz, amely rendkívül változatos módokon alkalmazható. Az alábbiakban, valamint a cikk következő részében az idei animációs Oscar-versenyzőket veszem górcső alá, egy tökéletesen szubjektív, általam felállított tetszési sorrendben. Elsőként következzen tehát az én 5. és 4. helyezettem, a Shaun, a bárány, valamint az Anomalisa.
Shaun, a bárány – A film
Az egész estés Shaun, a bárányt (merthogy sorozat is van ám belőle) 2015 januárjában mutatták be először a Sundance Filmfesztiválon, nálunk pedig 2015 februárjában került a mozikba. A film igen szokványos forgatókönyvet követ: egy (vagy több) erősen antropomorfizált állat kikerülve a megszokott környezetéből össze-vissza kalandozgat – számtalanszor láttunk már ilyet a Lassietől a Madagaszkárig. (A Madagaszkár sztoriját ráadásul ugyanaz a Mark Burton írta, mint a Shaunét.)
A klasszikus dünnyögő gyurmaanimáció (sosem értettem, miért törvényszerű, hogy minden egyes gyurmafilmben dünnyögjenek) egy farm idilli életének ecsetelésével indul, majd ez az idillikus állapot pillanatok alatt szétfoszlik, amikor az addig oly baráti viszony bárány, kutya és ember között hirtelen átvált felnőttes, szigorúan professzionális síkra, a végkimerülésig ismételgetve ugyanazon rutincselekvéseket, amiket egyetlen érintett sem élvez. Nem csoda hát, ha bárányaink úgy döntenek, kivesznek egy szabadnapot, és amíg a farmer kint alszik a lakókocsiban (mivelhogy elszunnyadt a kerítésen stratégikusan átugráló bárányok látványától… érteeed), addig ők befoglalják a pecót. Igen ám, de a banda lebukik: hiába kenték meg a kacsát száraz kenyérrel, hogy tartóztassa fel a kutyát, előbb-utóbb a kutya se óhajt tovább ugrálni ugyanazért az egy szál, madzagon rángatott lábszárcsontért, inkább megnézi, mi a helyzet a gazdával. Csakhogy amikor felfedezi a bárányok csínytevését, és megpróbálja kiszabadítani a még mindig alvó farmert a beragadt ajtajú kocsiból, a jobb időket látott járgány véletlenül kigurul az útra, és megindul hegyen-völgyön át a Nagy Város irányában: máris kész a baj. Az állatok meg hiába futnak utána, az ő futóművük hamarabb beadja az unalmast. Végül a tragacs lecövekel a város központjában, a gazda pedig fejsérülésekkel kórházba kerül. Ekkor ér oda hű társa, a kórosan szabálykövető eb, de már későn – minek is várta végig a piros lámpát, mikor még keresztutca se volt. Közben a bárányok, megunva a sikertelen hajtóvadászatot az önjáró lakókocsi után, hazafordulnak, és konstatálják, hogy azok a fránya disznók időközben lenyúlták az ötletüket, és most már ők buliznak a gazda házában (kész Állatfarm); ráadásul most, hogy a birkáknak már se konyhájuk, se gazdájuk, rájönnek, hogy a vályú is üres. Na de Shaun se azért a legmenőbb bárány, hogy ne tudna elvezetni egy traktort. Így a kajakérdés átmenetileg megoldódik, de hosszútávon kiütközik a nyájszellem, ezért a bárányok elhatározzák, hogy mégiscsak visszalopják valahogy a gazdát a városból. Szegény gazda azonban időközben amnéziát szenvedett (ó igen, a jó öreg amnézia), és látens birkanyírói tehetségére alapozva véletlenül híres fodrásszá vált; a kutyát meg befogták a sintérek, így minden káreltakarítás Shaunra és gyapjas haverjaira marad.
A Shaun, a bárány bővelkedik az egységnyi időre eső indokolatlan „akció”-jelenetekben, a szakállas, övön aluli poénokban (lásd korhatáros besorolás), illetve a látszólag koncepciószerűen rossz filmzenékben. Nehéz eldönteni, hogy pontosan melyik korosztályt célozta meg, de ha a többi jelölttel vetjük össze, minden bizonnyal ez a legtisztábban gyerekfilm. Felnőtt fejjel legalábbis igen nehezen élvezhető: a magam részéről jó, ha negyedóránként egyszer elmosolyodtam. A városi környezet poénjai (pl. a sintér – börtön analógia) még úgy-ahogy ülnek, de a farmerségből valószínűleg többet is ki lehetett volna hozni a sztereotípiák sorakoztatásánál. Ha legközelebb, a tv-t kapcsolgatva véletlenül rábukkannék (pár év múlva erre gondolom, reális az esély), lehet, hogy nem léptetném el azonnal, de egy kiadós mosdószünet után se érezném úgy, hogy lemaradtam valamiről. Azért egy gyerektesztet még megérhet a dolog.
Anomalisa
Az Anomalisa a John Malkovich menetet és az Egy makulátlan elme örök ragyogását is jegyző Charlie Kaufman első animációs filmje. A tavaly szeptemberi amerikai bemutatót követően hozzánk már a novemberi Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál keretében eljutott, de hivatalos forgalmazásba nem került.
A film általában igen jó kritikákat kapott: az Oscaron kívül többek között Golden Globe-ra is jelölték, és a tavalyi év „legemberibb filmjeként” emlegetik, úgy, hogy nincsenek is benne valódi emberek. A közönség körében azonban valamivel kisebb sikert aratott, és nálam is csak a negyedik helyre szorult, pedig Kaufman fentebb említett alkotásai a mindenkori kedvenceim közé tartoznak. A koncepció eredetiségét persze nem vonom kétségbe, de az a fajta túlzott banalitás és naturalizmus, amit az Anomalisa képvisel, számomra már inkább kiábrándító és elidegenítő hatású, mintsem emberi. Főhősét, az unalmas, középkorú Michaelt, aki súlyos elköteleződési és vélhetően egyéb pszichés problémákkal küzd, egy cseppet sem tudtam szeretni, és eszem ágában sem volt vele azonosulni. Egy külföldi kritikában olvastam, hogy a hétköznapi emberek körében valószínűleg azért kevésbé népszerű a film, mert akik maguk is hasonlóan kétségbeejtően átlagos életet élnek, azok nem szívesen látják viszont a saját nyomorúságaikat két dimenzióban, és ebben lehet valami.
De egyébként nem is önmagában a banalitással volt bajom, hanem inkább azzal, hogy a film – a főhős negatív szűrőjén keresztül – egyoldalúan negatív fényben láttat mindent, és ez elemi ellenállást vált ki belőlem. Ráadásul ezt az ellenállást az animációs megoldás valószínűleg csak erősíti. És most én, az animációs filmek szerelmese, töredelmesen bevallom, hogy egyszerűen nem értem, hogy ehhez a sztorihoz miért volt szükség a stop-motion igen költséges műfajára. Számomra az Anomalisa tökéletesen működne élőszereplős kivitelben is, sőt, talán még jobban is. Azonkívül, hogy a szereplőknek robotarca van, és Michaelé egy ponton le is esik a szálloda szőnyegére, semmi sincs a filmben, amit ne lehetne hétköznapi színészekkel és tárgyakkal ábrázolni. De hát nyilván ez is a koncepció része.
Ami viszont vitathatatlanul zseniális, az a szinkron. A két főszereplő – Michael és Lisa – kivételével ugyanis minden egyes szereplőnek ugyanaz az egy – férfi – színész kölcsönözte a hangját, bár ez eleinte nem is annyira nyilvánvaló. Amikor főhősünk hazatelefonálva a szállodából mindvégig egyértelműen női nevet mondogat, a vonal túlsó végéről viszont egyértelműen férfihang válaszolgat vissza, az ember még könnyen elintézi egy legyintéssel: minden bizonnyal egy nővé operált férfivel állunk szemben. Ahogy azon se lepődünk meg különösebben, hogy ennek a nővé operált férfinak és Michaelnek közös, felnőtt férfi gyereke van. Ám onnantól, hogy a kontextusból egyértelműen kiderül: a gyerek egyáltalán nem felnőtt korú, majd meg is pillantjuk az egyértelműen gyerek formájú karaktert, kezd gyanússá válni a dolog. Egy ilyen világban pedig már nem is csoda, ha Michael, miután az exével való randi is balul sült el, lélekszakadva rohan keresztül a szállodán, csak mert a konstans duruzsolásszerű zajból egyszer csak végre kihall egy hamisítatlan női hangot, és nem is nyugszik mindaddig, amíg megtalálja – és elcsábítja – a tulajdonosát. Az önbizalom-hiányos, butácska Lisa pedig igazán kedves és szerethető karakter, és lényegében az egyetlen pozitív ellenpont az egész történetben. Odáig van meg vissza attól, hogy Michael, a híres ügyfélszolgálati guru, olyan cifra szavakat is aktívan használ, mint az „anomália”, amit ő legfeljebb csak a szótárból ismer, ráadásul az ő nevével is kreatívan kombinálható. Kár, hogy e románc kudarca már a legelején borítékolható, és lőn: másnap reggel már Lisa bájos, búgó ügyfélszolgálatis hangjába is idegen felhangok vegyülnek. Hát ennyit a kitörési lehetőségről. Én, a néző meg merenghetek tovább magamban, bármiféle feloldozás nélkül.