A „nincstelen” könyörtelen kifejezés. Rosszabb még a szinonimáinál is: szegény, földönfutó, ágrólszakadt. Mert a „nincstelen” duplafenekű, és a mondat alanyától (mit állítok? nincstelen! – ki nincstelen?) még a nemlévőt is megtagadja: így a szerencsétlen már azzal sem rendelkezik, amije nincs. Borbély Szilárd utolsó regénye egy, a gyökértelenség, kitaszítottság és reménytelenség örvényében rekedt parasztcsalád életét rajzolja elénk a kisgyermekkorú elbeszélő ártatlan szemein keresztül. A mindennapok iszonyúsága, amely a könyvet olvasva elénk tárul, valóban azt sugallja: ezek az emberek testi és lelki értelemben egyaránt szegényebbek a szegénynél.
A hatvanas évek közepén járunk – a pontos dátum homályban marad –, megtörtént a kommunista hatalomátvétel, „máma már a nép az úr”, a TSZ-ek és pártkáderek korát éljük. Főhősünk, akinek még a nevét sem ismerjük, szüleivel és két testvérével él a román határ közelében egy kis faluban. Édesanyja fiatalon ment férjhez. Sivár, örömet nem nyújtó életét, italos, erőszakos férjét, lakóhelyét engesztelhetetlenül gyűlöli. Ez a gyűlölet minden napját megmérgezi, sőt egészen az öngyilkossági kísérletek elkeseredettségébe hajszolja őt. Örökösen panaszkodik a faluban lakó parasztokra, gusztustalan életkörülményeikre, és arról álmodozik, hogy egyszer majd családjával együtt elszabadul erről a posványos helyről, amelyet nem bír megszokni, és ahol az egész „kurva élet” zajlik. Az az élet, amely tulajdonképp egyáltalán nem különb a parasztokénál: gyerekhúggyal teli szalmán alszanak, pisivel kevert földdel gyógyítják a méhcsípést, a gyerek mellett fekve szexelnek, puszta kézzel tapogatják a tyúk seggében a tojást, és egész viselkedésükből hiányzik a gyengédség és a megértés („én szartalak!” – mondja mérgében a nő a gyermekének). Mindaz, amit az édesanya az egész regényen át bírál a falu lakóiban, kristálytisztán megvalósul az ő életében is, ő azonban következetesen többre tartja családját a parasztoknál. Személyében pontosan az történik, amit a szerző „a női sors méltóságának” titulál: „a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen át.”
A család múltja nem tisztázott; az egyetlen dolog, amit kétség nélkül tudunk, hogy görög katolikus vallásúak, származásukról azonban ők maguk és mások is eltérően nyilatkoznak. Magyarnak, ruténnek avagy ruszinnak, huculnak, románnak és (a rossz nyelvek) zsidónak is mondják őket (vagy ők magukat), összességében mégis kitaszítottnak, bekerültnek tekintik őket a faluban, és gyűlölik őket. A gyerekeket társaik szintén “büdös zsidónak” hívják, pofonvágják, leköpik, az édesapát pedig vitatott származása miatt testvérei kitagadják.
A világ kifordult sarkaiból. Az idősebbek tanúi voltak a zsidók ’44-es elvitelének, Máli néni jókedvében is halottaséneket énekel, a Mesijás (sic!) pedig a szabadulást hozó Megváltó helyett egy idős, megvetett cigány, akit legtöbbször a kerti budik kimerésével bíznak meg. Fiatal főhős-elbeszélőnk a nővére levetett ruháit kell hordja, a világból való menekülésként pedig emlékeket talál ki saját magának – és a számokhoz fordul.
A szám – és különösen az eggyel és önmagán kívül mással nem osztható prímszám – a könyv vezérmotívuma. A számok világának stabil mechanikája biztonságot jelent, ezzel együtt azonban tökéletesen leképezi mindazt a naponta megtapasztalt magányosságot, szomorúságot, amelyből semmiféle Messiás nem tudja megmutatni a kivezető utat. „Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül” – mondja a fiatal főhős, akit csak nemrégiben tanított meg a nővére számolni. A számok szimbolikája az egész könyvön végigvonul: a fülszövegben is előfordul, és a könyv lapjain is unos-untalan visszatér, összesen mintegy harmincszor. Rögtön az első sorokban olvassuk, hogy „a huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.” Amikor tehát Borbély Szilárd a fülszövegben a számfogalom kialakulásának történetéről beszél, és arról, hogy az életet átszövik a számok, akkor önmaga adja a kulcsot regénye értelmezéséhez: valójában keserű élettapasztalatokról, magányról, kiszolgáltatottságról, tizenhárom évig tartó, mélyen beivódott szenvedésről van szó. Nincstelenségről. És a tizenhármat különben sem lehet osztani.