Földrengés Londonban

A klímaváltozást, mint égető társadalmi problémát mutatja be a Vígszínház Földrengés Londonban című darabja, méghozzá izgalmas fordulatokkal teli, megrázó, tabudöntögető előadás keretén belül. Három eltérő sorsú lánytestvér története áll a középpontban, ezért a női szemszög még különlegesebbé tette számomra Eszenyi Enikő rendezését.

Freya (Bata Éva) egy tanárnő, aki gyereket vár. Láthatóan nehezen viseli az anyaságot, nehezére esik, hogy nem ihat és dohányozhat, nehezen dolgozza fel a testének megváltozását is. Számomra ez bátor lépésnek hatott mind a szerző, mind a Víg részéréről, amikor világunkban az anyaságnak csak a pozitív aspektusairól “illik” nyilatkozni a sajtóban, a (közösségi) médiában, és a szüléssel járó nehézségeket realistán bemutató nőket még gyakran elítélik. A mindenórás nő férjének hirtelen el kell utaznia, ő pedig nagyon megijed, és váratlan lépésre szánja el magát.

Sarah, (Járó Zsuzsa) Freya nővére sikeres pályát befutott miniszter, akinek a karrier a mindene. Annak idején a “jó ügy” iránt érzett elkötelezettség miatt választotta a környezetvédelmet és a politikát, mára viszont egy elfoglalt, családi, baráti kapcsolatokat nem ápoló, egy munkanélküli férjet pátyolgató “vaslady” lett belőle. Élete azonban váratlan fordulatot vesz, amikor egy cégvezető gyűlölt apjával kapcsolatban tereget ki információkat.

Jasmine (Szilágyi Csenge), a legkisebb húg lázadó egyetemista. Amikor megismerjük, meglehetősen hiányos öltözékben vállal főszerepet egy kortárs, környezetvédelemmel kapcsolatos színdarabban. Azonban nem a bolygóért aggódik, inkább azért, hogy elegendő figyelmet kapjon a pasiktól, illetve rávegye elfoglalt miniszter nővérét, hogy végre találkozzanak.

A lányok Robert Crannock (Lukács Sándor) híres klímakutató lányai. A férfi egykor szépreményű tudós hírében állt, de aztán történ valami, ami óta visszavonultan él, és gyermekeivel is megszakította a kapcsolatot.

Mindegyik karakter nagyon komoly jellemfejlődésen megy keresztül a darab végére. A női szemszög szerintem erősebb volt, inkább az ő sorsukon keresztül látjuk a történéseket, mint a férfiakén, ám az ő szerepük sem elhanyagolandó. A családi kapcsolatok, a karakterek egyéni küzdelmei a darab csupán egyik rétegét alkotják, és már ez is nagyon izgalmas. Hogyan találhat egymásra három, korban és életvitelben ennyire különböző lánytestvér? Mi történt az apjukkal, hová tűnt, miért hagyta el őket? Mi ellen lázad Jasmine? Egy sikeres politikusnő lehet boldogtalan? Mit tegyen egy terhes nő, ha a pokolba kívánja a baba-mama piknikek cukiságát? Miért tűnik el a férj a szülés előtt néhány nappal? Mit lehet kezdeni egy munkanélküli férjjel? Mit tehet egy Londonban élő fiatal afrikai bevándorló a hazájában történő környezetromboló tevékenységek ellen?

Ahogy az egyéni sorsok haladnak a beteljesedés felé, észrevesszük, hogy a darabnak van egy sokkal mélyebb, társadalmunk problémáit megmutató rétege. Olyan az előadás, mint egy riasztó sziréna: Hahó, ébredjünk fel! A bolygónk komoly veszélyeknek lett kitéve az erőforrások mértéktelen kihasználása miatt, és ezért előbb-utóbb valamelyik generációnak felelnie kell. Melyik lesz az? Talán a miénk? A klímaváltozás mellett azonban olyan, nem kevésbé fontos romboló jelenségek is hangsúlyt kapnak, mint a 21. századi anyák nehéz helyzete, a karrierjükben sikeres nőket érő kihívások, a vásárlásmánia, a férfi – női szerepek megváltozott egyensúlya, a ki- és bevándorlás következményei az egyénre és a közösségre, a politika, mint a változás hatékony vagy éppen tehetetlen eszköze a modern nyugati demokráciákban.

Aki nem szeretne ennyire komoly filozofikus mélységekbe merülni, az élvezheti a darabot izgalmas és fordulatos, modern családtörténetként. A feszültséget keltő jelenetek és a megkönnyebbülést hozó humoros és zenés részek mesteri módon váltakoztak. Pharrell Williams Freedom című száma, a Goldfrapp-tól a Happiness és Kriss Kross-tól a Jump is elhangzilk. A színészi játékot is kifogástalannak találtam. A díszletben nagyon sok fotós, videós elemet alkalmaztak, mint azt az utóbbi időben a Vígben már megfigyeltem. Ez egyfelől nagyon modernné teszi az előadást, és a Londont szerető nézők örülni fognak a sok ismerős utcaképnek az angol fővárosból. Másrészt kicsit “filmszerűvé” teszi az előadást, én gyakran hiányolom, hogy a videós, fotós hátteret odavetítik, így kevesebb szükség van a képzőművészek által létrehozott, csodálatos hangulatot árasztó “igazi” díszletekre.

Mike Bartlett az egyik legsikeresebb kortárs angol drámaíró-rendező 1980-ban született Oxfordban. Színházi
tanulmányai után, nagyon fiatalon, 25 évesen érte el első komoly sikereit. Egyik drámájával 2010-ben, alig 30 évesen megnyerte a legnagyobb angol színházi elismerést, a Laurence Olivier díjat. 2015-ben pedig ismét megkapta ezt az elismerést: kétszeresen is. Két új drámáját is a legjobbnak ítélték. Bartlett elkötelezett aktivistaként bátran nyúl kényes témákhoz: sokszor ír korrupcióról, politikai botrányokról. 

A Földrengés Londonban (Earthquakes in London) című színdarabot 2010 augusztusában mutatta be a londoni Nemzeti Színház, és még ugyanebben az évben könyv formájában is megjelent. Az előadás kedvező kritikákat kapott a legfontosabb brit lapokban, komoly vitákat generált, és nagy érdeklődéssel fogadta a közönség is. Ez volt az első olyan előadás az angol Nemzeti Színházban, ami a globális klímaváltozás témájával foglalkozott. A londoni előadás óta a világ számos pontján bemutatták a darabot: például 2013-ban Új Zélandon is, ahol az első előadást el kellett halasztani, mert a környéket földrengés rázta meg.

A dőlt betűs rész forrása a Vigszínház honlapján található oktatócsomag.