Viola elindult a kocsijuk felé. Anyja küldte le az Audihoz, hogy hozza fel neki a muszlin sálját. Két pittyegés, visszazárta az autót, bement az apartmanházba, és lift helyett a lépcsőt választotta. A negyedikre felcaplatni nem is volt olyan könnyű, mint gondolta, hiába járatta az anyja jazzbalettre. Viola nem volt oda a jazzbalettért, sem az órákat nem élvezte, sem a táncot: aranyszőke hajával ellentétben a mozgáskultúráját a falábú apjától örökölte. Inkább járt volna valami küzdősportra vagy hiphopra, ezekről viszont az anyja hallani sem akart. A harmadik emeleten meg is kellett állnia, hogy kifújja magát.
Ekkor hallotta meg a kiabálást.
-Angelo, basta basta!
Viola a folyosó végén lévő nyitott ajtó felé indult, és belesett. A tűzhely mellett egy testes olasz asszony állt papucsban, kevergette a vacsorát, körülötte gyerekek rohangáltak, néha átsétált mögötte egy idős nő, aki nyakon legyintette valamelyik gyereket. Viola csak álldogált az ajtó előtt, a folyosóra vetülő fény és a sötétség határán, és nem mert közelebb lépni. Az anyuka megkóstolta a piros szószt, ami az előtte lévő fazékban rotyogott, és közben az Angelo nevű kisfiúval kiabált, aki folyton a tésztaszálakat lopkodta, és azzal szórakozott, hogy csücsörítve beszívta a spagettit. Viola elmosolyodott, ő ilyet sosem csinálhatott. Amíg kicsi volt, az étkezések közti párbeszéd nagyjából arra korlátozódott, hogy anyja fagyosan kijelentette, hogy az étel nem játék, amikor ő unalmában szórakozni kezdett a feltálalt fogásokkal, most pedig legfeljebb az étel minőségét illették pár szóval. Idei nyaralásukon is az üdülőváros elegánsabb éttermeit próbálták ki. Reggelit az apartman éttermében ettek, ebédet és vacsorát pedig mindig valami különleges helyen. Ahogy nézte a csokibarnára sült kis olasz gyerekeket, Viola irigykedni kezdett. A kisebbek kergetőztek az asztal körül, az anyjuk a tűzhelytől ordibált velük, a nagyobb gyerekek pedig a kicsik közé csaptak, miközben fontoskodó arccal terítettek.
A hangzavar lenyűgözte Violát, aki otthon a csöndbe burkolózva élt. Szülei szinte némán ültek végig minden étkezést, és az egész életük szótlanul telt. Viola hamar megtanulta, hogy csak a legszükségesebb szavakkal terhelje környezetét. A legutóbbi vacsora is maga volt a dögunalom számára. Hiába volt tizenöt éves, a szülei nem engedték, hogy Viola magával hozza valamelyik barátnőjét a nyaralásra, a szigorúan családi programra: Viola unatkozott tehát, de ezt nem tartotta elég érdekes információnak ahhoz, hogy megossza szüleivel. Csendben strandoltak, csendben csodálták a képtárakat és a múzeumokat, csendben szemlélték a szenvedélytől lüktető olasz városkát, amire idén a választásuk esett. Apja nem is volt elégedett, túl kaotikus volt neki a mediterrán élet. Violának minden tetszett, kivéve az, hogy Olaszországban még nyilvánvalóbb lett, hogy ők egy néma, hangtalan család.
A vacsora alatt azon morfondírozott, hogy anyja vajon kiabálna-e, ha a kosztümjére öntené véletlenül a hallevest.
-Rémesek ezek az olaszok. Hangosak – szólalt meg az anyja.
-Hm – apja ennyivel nyugtázta a kijelentést.
-Iszapízű a kagyló.
-Ehető – apja ezzel lezárta a beszélgetést.
Viola meg sem szólalt.
Miközben a vacsorázó olasz családot bámulta, látta maga előtt a saját családját. Anyja a halványzöld kosztümjében, apja elegáns ingben és vászonnadrágban, és ő a csíkos nyári ruhájában, amiben már nagylánynak néz ki, szótlanul eszik a kagylós tésztát. A szülei egy-egy pohár vörösbort isznak hozzá, mert az jó a vérkeringésnek, ő pedig egy pohár frissen facsart narancslevet kortyolgat. Reklámnak pont jó lenne, de életnek unalmas. Az olaszok az asztalra tették a másfél literes palackokat, abból locsolták a gyerekek a jeges teát a poharukba meg az asztalra, az apa az asztal szélén pattintotta le a sör kupakját, az anya meg a paradicsomszószos kanalával hadonászva magyarázott valamit az idősebb nőnek. Az egyik gyerek krokodilkönnyeket bőgött, a másik meg úgy nevetett, hogy a tea az orrán folyt ki. A nagyobbak is veszekedtek valamin, egymást túlkiabálva védték az igazukat. Az apa elismerően csettintett:
-Perfetto! –mire a felesége odahajolt hozzá, és egy cuppanós csókot váltottak.
Viola hirtelen észbe kapott, szaladt fel az emeletükre, az asztalra dobta a muszlin kendőt, és kirohant az erkélyre, hátha hallja még a vacsorázó családot.
-Gyere be – szólt rá az anyja. – Becsukom az erkélyajtót, zajosak az alattunk levők.
Viola engedelmesen bement, szótlanul az ágyára kuporodott, és összekulcsolta a karjait a térde körül.
Apja felnézett a laptopjából:
-Mi az?
-Semmi – felelte Viola. – Csak kicsit éhes vagyok.