A középső asztalnál ültünk a többiekkel, legelöl. A dobos folyton rám mosolygott, miközben játszott. Mikor már annyira élvezte a zenét, hogy teli szájjal nevetett és hátradobta a haját az arcából, a kék szemei rám ragyogtak. A zenészek egy idő után lelassultak, és a gyors futamokban tobzódást érzékeny és finom zene követte. A hátsó asztaloktól fojtott beszélgetés hallatszódott, mi némán ültünk, mellettem három srác koccintott, a poharak csendülése valahogy illeszkedett a lenyugvó jazzhez. A zongorista arca fájdalmasan megrándult néha, a bőgős is szinte együtt sírt a hangszerével, a szaxis csak nézte őket bánatos tekintettel, a dobos meg a cineket simogatta az ütőkkel, és nem nézett rám. A nézők már nem is léteztek számukra, csak ők négyen és a zene. Együtt játszottak, de egyenként vesztek el a zenében, és a szám végén magukhoz térve szinte csodálkozva néztek egymásra, hogy még megvannak.
Aztán azt vettem észre, hogy melegem van a piros fénytől. A színpadon álltam, velem szemben a nézők, meg az üres székem a legelöl lévő középső asztalnál, az asztalon a barátaim keze meg a félig üres borospoharak. Hátra néztem, a dobos srác biztatóan rám mosolyott, én pedig vártam a jelet, hogy kezdhetem az éneket. Végül megálltak, levegőt vettek, és belekezdhettem a dalba. „Birds flying high, you know, how I feel…”, nem tudom, miért pont az jutott eszembe, a hangom sem olyan volt, mint máskor, erősebben csengett, és ahogy a csípőmet mozgattam, megfeszült rajtam a ruha, és nem értettem, hogy hova tűnt a kapucnis pulcsim, amiben elindultam otthonról. Nevettem ezen a sötétzöld, felskiccelt ruhán, és élveztem, nagyon élveztem, és mosolyogtam éneklés közben, a zenészek meg vittek tovább ismeretlen zenékbe, amikre ismeretlen szövegeket énekeltem, és akkor egyszerűen boldog voltam. „And I feelin’… good”, ezt énekeltem, visszatértünk a legelső dalhoz, és úgy is volt, soha boldogabb, és kitartottam a hangot, abbahagytuk, befejeztük a dalt, de senki se tapsolt, senki se szólt egy szót sem, még csak nem is suttogtak, behunytam a szemem, hogy megértsem, mi történt. Amikor kinyitottam, már senki sem volt ott, értetlenkedve néztem a szaxisra, de már ő sem volt ott, rémülten fordultam hátra, még pont elkaptam a dobos srác kék tekintetét, aztán mind eltűntek. Én is eltűntem a színpadról, a csönd, ami körül vett, olyan volt, mint amikor valaki erőszakkal ölel meg és présel magához, átfonja a karjaival a testem, hogy ne szabadulhassak a gondoskodó szeretetétől. Fejemre húztam a kapucnit, hogy ne halljam ezt az üvöltő és erőszakos csendet, és a boromért nyúltam.
-Na végre, azt hittem, már sosem hagyják abba. Gyere már Éva, haza akarunk menni.
A barátaim feltápászkodtak az asztaltól, és miközben mögöttük kullogtam, szerettem volna visszamenni oda, ahová elvesztem az előbb.