A Hegyalján koncertező Quimby zenekart a forróság, az azt követő eső, hideg és sártenger mellett még azzal is megverte a jóisten, hogy a Socfest interjút készített velük. Balanyi Szilárddal, Gerdesits Ferenccel és Mikuli Ferenccel beszélgettünk többek között vízzel töltött óvszerekről, nővé változásról, és szuperhősökről. Ja, meg néha a zenéről is.
SF: Ti az alapítástól számítva kicsit később csatlakoztatok a zenekarhoz. Számítottatok arra, hogy ilyen népszerű lesz?
Balanyi Szilárd (B.SZ.): Nem. Akkor még csak klubszinten volt ismert a Quimby, és ott is csak kicsit. Persze mindenki szerette volna, ha ez megváltozik, de ekkor még nem sok jel mutatott erre.
Gerdesits Ferenc (G.F.): Ekkor csupán egy banda voltunk, amin látszott hogy elszánt, ennyi.
SF: Mi kell a sikerhez? A sok gyakorlás és a tudatos felépítés elég, vagy van valami titkos recept?
G.F.: Az, hogy nekünk összejött, nem jelenti azt, hogy sikerszakértők vagyunk. Persze volt benne kitartás, munka, ötletek. Mégis, szerintem ez leginkább attól függ, hogy az adott közönséget megérintik-e a dalaink, ahogy mi gondolkodunk, úgy gondolkodnak-e ők is.
Emlékszem, vidéken akkor még egyáltalán nem voltunk ismertek, gyakran ráfizettünk a fellépésekre. Egyik alkalommal Miskolcról hazafelé jövet nem tudtam kifizetni egy 190 Forintos gyrost, mert csak 180 Forint maradt nálam. Ennek ellenére soha nem adtuk fel, bármennyire kemény volt.
SF: Nem hiányzik néha a régi klubos, kocsmazenélős időszak családias hangulata?
B.Sz.: Ha még mindig ott tartanánk, akkor a mostani eredmények nem lennének. Mindig annak kell örülni,ami van. Ugyanakkor a Teátrum bulikon és az európai turnénkon gyakran újra átéljük ezt a régi életérzést.
G.F.: Emellett sok kis zenekarban is játszunk, amelyek koncertjei gyakran ebben a régi kocsmazenélős hangulatban telnek .
SF: Mennyire belterjes a magyar könnyűzene világa? Sok előadót ismertek? Jártok együtt bulizni?
B.Sz.: Persze vannak nem szakmabeli barátaink is, de egy fesztiválon elkerülhetetlen, hogy egy-egy zenekar tagjai ne együtt tántorogjanak másnaposan a napfényben. Év közben hónapokig nem látjuk egymást, ilyenkor több alkalmunk is van összefutni.
G.F.: A fesztivál arra is jó, hogy végre elmehetünk zenész barátaink koncertjeire. Év közben ez csaknem lehetetlen, hiszen gyakran egy időpontban játszunk az ország különböző részein.
SF: A hegyaljai felhozatalból kit néztetek/néznétek meg szívesen?
B.Sz.: Én a Supernemre mindenképp megyek, szeretem a zenéjüket és jóban is vagyunk. Idén EFOTT-on és Orfűn is láttam őket.
G.F.: A Hegyalja fesztivállal kapcsolatban engem évről évre elszomorít az a tény, hogy szinte mindig olyan headliner előtt lépünk fel, akiért nem vagyok oda különösebben. Egyik alkalommal péntek este Motörhead volt, értük élek-halok, ellenben mi egy ismert magyar előadó előtt zenéltünk szombaton, akiért nem vagyok különösebben oda. Hasonlóképpen maradtunk le már a Sepultura-ról is egyszer. Ugyanakkor számos nagyszerű produkciót köszönhetek a tokaji fesztiválnak: például a Cool Head Klan egyik látványos koncertjét.
SF: A jelenleg befutó tizen-huszonéves zenészgeneráció mennyiben más, mint ti voltatok ebben az életkorban?
Mikuli Ferenc (M.F.): Az ő helyzetük bizonytalanabb. Korábban a zenei világnak létezett egyfajta szövete, amely megtartotta az induló bandákat. A most kezdők gyakran kényszerülnek nehéz, nem ritkán megalkuvó döntéshelyzetekbe. Sokszor kell “vendéglátózni”, halkan játszani, a közízlést kiszolgálni. Szintén nehéz eldönteniük, hogy menjenek-e tehetségkutatózni vagy ne? Fogadják-e el az ezzel járó ismertséget, ami talán az egyéniségük feladásával jár? Vagy inkább maguk tapossák ki az utat, ami sokkal több idő, pénz és energia?
G.F.: A mai fiatalok valahogy gyakran képzettebbek zeneileg. Adsz nekik egy bonyolult témát, és simán lejátsszák.
SF: Mit csinálnátok, ha egyetlen napra nők lehetnétek?
B.Sz.: Az első reakcióm biztosan az lenne, hogy a gatyámba tekintve hörögve whisky után kiáltanék. A sokkot követően valószínűleg figyelném a gondolataimat, hogy miután visszaváltozom férfivá, emlékezzem rá, hogyan gondolkodnak a csajok.
G.F.: Sok minden akartam már lenni egy napra, de nő még nem… Azt hiszem, szépen kisminkelve és felöltözve “ingyen ölelés” feliratú pólóban mennék az emberek közé, a szakállamat természetesen megtartanám.
M.F.: Nekem egy kulcsmondat jutna eszembe: p*csába a tangával!
SF: Meséljetek el egy gyerekkori csínytevést, amit még soha senkinek nem mondtatok el!
G.F.: Az összeset elmeséltük. Egyébként a szüleink tartották csínytevésnek azokat a dolgokat, amiket csináltunk. Szomszédból lopott dinnyéket kerítésen áthajítani, vizes WC papírgurigákat kidobálni az iskola ablakán, emberek fejét eltalálni az erkélyről, vízzel töltött gumióvszerek segítségével…? Mi ebben a csínytevés? A felnőttek csak nem értették a poént.
SF: Milyen szuperképességet választanátok, ha szuperhősök lehetnétek?
B.Sz.: Mi már elve szuperhősök vagyunk. :) Na jó, ha választani kellene, lehet, hogy a Vasember lennék…vagy Superman, mert ő mindent tud.
M.F.: Én Mr. Irdatlan szeretnék lenni.
G.F.: Én legszívesebben láthatatlan lennék.
Gerdesits Ferenc az interjú lezárásaként elmesélt egy csúnya viccet Superman, egy bombanő és a Láthatatlan ember váratlan találkozásáról, azonban ezt 18 éven aluli olvasóinkra való tekintettel inkább nem közöljük. Kérjétek meg, hogy mesélje el nektek a következő Quimby koncerten!