Ezek nem normálisak - Nápoly - Socfest

Ezek nem normálisak – Nápoly

Olvasási idő: 6 perc

A sírás határán voltam, meg egy négy sávos út szélén. Az autósoknak eszük ágában sem volt megállni; vagy a telefonjukat nyomkodták vezetés közben, vagy unott pillantást vetettek rám, ahogy vágyakozva bámultam az út túloldalára. Mindenképp el kellett jutnom a Piazza del Plebiscito-ra, mert ott várt rám a családom, de ahhoz meg át kellett volna verekednem magam a zebra nélküli kereszteződésen. Végül az egyik sofőr megszánt, leállt, én meg a biztonság kedvéért még egy percig farkasszemet néztem vele, hogy komolyak-e a szándékai, aztán leléptem az útra. Gond nélkül jutottam át, az autósok végül lefékeztek tőlem három centire, a robogósok pedig simán kikerültek hetvennel. Az útikönyvek kedvesen legyintve írják, hogy az olasz közlekedés kaotikus, de Nápoly nem Olaszországban van, hanem Délen. Dél már nem Olaszország, hanem egy külön világ, ahol még idiótábban vezetnek, még hangosabban üvöltenek az emberek, és még több a szemét meg a kóbor macska. Nápolyban az emberek úgy közlekednek, mintha mindegyiknek a farzsebében ott lenne valami talizmán, ami nem engedi, hogy baj érje őket. Lehet, hogy emiatt van minden második ház oldalában kicsi szentélyfülke egy mini Szűz Máriával és csecsemő Jézussal? A foszforeszkáló rózsafüzéreket is ugyanolyan büszkén hordják a férfiak, mint a vastag kutyalánc-szerű aranyláncokat, tíz centis keresztekkel. Még az egyik útikönyv is megemlíti, hogy a helyiek „nagyon vallásosak”, ez persze érthető, elvégre egy élő vulkán mellett élnek, kell valami kapaszkodó, különben megőrülnének, hogy bármelyik pillanatban Pompei sorsára juthatnak.

Fotó: Tamási Rebeka

Fotó: Tamási Rebeka

 

Nem tudom megérteni, hogy egy ilyen felkapott város, ahol hemzsegnek a turisták, és milliókat hagynak ott a múzeumbelépőkért meg a szuvenírekért, hogyan lehet mégis ennyire lepukkant. A legtöbb utca, ami kívülről egy romantikus sikátornak tűnik, belülről egy nyomorúságos út, amelyet omladozó házak szegélyeznek, ablaktalan lakásokkal, eldobált fecskendőkkel, és véres zsebkendőkkel. A drognegyed hirtelen az óvárosba torkollik, ahol bárgyún kavarognak az idegenek, akik Nápoly romantikájáért utaztak ilyen messzire.
Rühellem a turistákat, ebben az sem akadályoz meg, hogy én is egy vagyok közülük. Először is sokan vannak. Másodszor mindig útban vannak. Mindig ugyanazt a hidat, múzeumot, templomot akarják megnézni, mint én. Szelfiznek a „must-see” látnivalókkal, és már futnak is tovább, le ne maradjanak a kókadt napraforgót magasba tartó és megafonba magyarázó idegenvezetőtől. Nápolyban három fő utca van az óvárosban, ezek közül is a leghíresebb a Via Toledo. Az útikönyvek szemérmetlenül hazudnak, szerintük csodás helyi kézműves termékeket kínálnak ott. A turisták üdvözült mosollyal totyognak végig az utcán, ahol ötezer ajándékbolt kínálja ugyanazt a gagyi mini-szökőkutat, Maradona-figurát, pillanatragasztóval összetákolt betlehemeket, utóbbiak állítólag Nápoly nevezetességei évszázadok óta.

Az az igazság, hogy a művészetért hagytam el a családomat. A számtalan nápolyi múzeum közül jó érzékkel a kortárs művészeti múzeumba (MADRE) mentem, mert nagyon szeretem a modern művészetet, annak ellenére, hogy nem sokat konyítok hozzá. A MADRE-ba a családomból senki sem akart velem jönni, inkább a régebbi emlékeket és Nápoly tengerpartját akarták felfedezni, úgyhogy egyedül indultam el. Gondosan kinéztem a térképen az útvonalat, és valóban odataláltam a bejárathoz. Egy nagy sárga tábla fogadott, amin az állt, hogy ideiglenesen az épület másik felén lehet bejutni a múzeumhoz. Nem estem kétségbe, elindultam valamerre, és húsz perc múlva már minden utcasarkon megkérdeztem valakit, hogy hol a büdös francban van már az a rohadt bejárat ahhoz az idióta múzeumhoz. Az emberek nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, csak sajnos semmilyen általam ismert nyelvet nem beszéltek, úgyhogy olaszul kiabáltak velem, és széles mozdulatokkal magyarázták az utat. Mivel annyit tudtam olaszul, hogy a „sinistra” azt jelenti „bal”, ezért mindig tudtam, hogy hol kell balra fordulni, a többi instrukció helyett vagy pénzfeldobással döntöttem, vagy újra megkérdeztem valakit, és aztán kedvesen mosolyogva megköszöntem, hogy olaszul elküldött a fenébe. Végül elvergődtem a múzeumig, és határtalan lelkesedéssel vetettem bele magam a műélvezetbe.
Évekkel ezelőtt a barátnőimmel megnéztünk egy kortárs balett-előadást. Hallgattuk a borzalmas zenét, és próbáltuk értelmezni a táncosok zerge-szerű szökdécseléseit. A végén átszellemült arccal tapsoltunk, értőn mosolyogva kisétáltunk a teremből, majd megbeszéltük, hogy tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogy mit láttunk, az ellenben nagyon szép volt. Így érzem magam a kortárs művészeti kiállításokon is. Festmények, amiket a legnagyobb jóindulattal is egy lehányt pizza-szelethez tudok hasonlítani, nagy fekete kockák egy üres teremben, semmit sem ábrázoló szobrok, és idegesítő videó-installációk. Nagyjából ez fogadott a MADRE múzeumban is, az első teremnél nem is tudtam, hogy az már a kiállítás része-e, vagy pedig tévedésből a büfé raktárába tértem be. A termekben egy nagy kártyán minden szerzőről írtak pár sort, és kiemelték műveiknek az életemre gyakorolt hatását. Mivel az agykapacitásom 90%-át a látottak feldolgozása foglalta le, egyedül Rebecca Horn kártyáját olvastam el, azt is csak azért, mert ugyanaz a keresztnevünk.
A Piazza Plebiscito-ra is közösségi munkával jutottam el, miközben a felszolgáló fiú magyarázta az utat a térre, és néha közbeszúrta, hogy „Ungheria! Adzaszé, adzaszé, akineká szemeké”, azon gondolkodtam, hogy miről beszélhet: „mit érdekel téged az a kutyaszaros tér, inkább húzzál haza”. A tér amúgy tényleg kutyaszaros. Egész Nápoly olyan, sőt, egész Dél-Olaszország, de cserébe néha az emberek is az utcán intézik el a dolgukat, nehogy már a farok csóválja a kutyát.

Fotó: Tamási Rebeka

Fotó: Tamási Rebeka

 

Megtaláltam a családom a Piazza del Plebiscito-n, elmeséltem nekik, hogy milyen csodálatos élményből maradtak ki, és végül beültünk egy étterembe. Szívtuk a benzingőzt, küszködtünk a halasnak mondott feketekagylós tésztával (mintha nyálkás radírgalacsinokat ennénk), extra- szolgáltatásként pedig a tetőről a nyakunkra csorgott a víz a légkondiból meg a felettünk száradó zoknikból. Tulajdonképpen pizzát akartunk enni, mert az Ízek, imák, szerelmek óta tudjuk, hogy Nápolyban pizzát kell enni. Kiválasztottuk hát a kedves, helyi, elegáns éttermet, ahol a bolognai spagettitől kezdve a párolt polip-szívókorongig minden volt, kivéve pizza. Mégis boldogan és jóllakottan indultunk vissza a hotelba, lekésve az utolsó vonatot, ami megáll a környékén. A kalauz negyed órán keresztül vizsgálta a jegyeinket, majd kedélyesen elbeszélgetett velünk, és felsorolta az összes használható nyelvet, amin nem beszél. Barátságosan mosolyogtunk egymásra, de aztán értésünkre adta, hogy túlmentünk az állomáson, ahol le kellett volna szállnunk, mert este ott már nem áll meg a vonat. Rendes volt, leugrott a vonatról, átugrált nyolc sínpárt a pályaudvaron, és mutatta, hogy kövessük. Szerintem az embernek van egy olyan rejtett képessége, hogy vészhelyzetben, talán az adrenalin hatására felülemelkedik a bábeli nyelvzavaron, mert mi is simán megértettük, hogy ha nem akarunk a kihalt országúton gyalogolni egész éjjel, a sínekre kell ugranunk. Éppen indult az a vonat, ami ellenkező irányba tartott, vagyis vissza a belváros felé, és megáll a mi állomásunkon, persze ezt is mind megértettük olaszul, és gond nélkül haza is értünk.

A hotelunk a külvárosban állt: régen talán gyérváros lehetett, ma kínai negyed. Az üzletek kis garázs-szerűségek, ahol évek óta ugyanaz a kopott termék van az ajtóba akasztva kirakat gyanánt. A kedves kék szemű recepció srác figyelmeztetett minket: Napoli is safe, the street here: not so safe. Go home not evening”. Persze este tízkor sikerült hazaesnünk, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy semmi „not so safe” nincs a környéken, lehúzott rolók, üres kátyús utak, bezárt boltok, lány a buszmegállóban.
-Az egy kurva – közölte a húgom.
-Ne legyél már előítéletes, csak azért, mert kiöltözött, mi? És ha buliból jön, és várja a buszt?
-És saját széke van a megállóban?
-Fáj a lába- zártam le a beszélgetést.
Ekkor fékezett le a lány mellett egy autó, amelybe aztán be is szállt. Húgom jelentőségteljes pillantást vetett rám, de mivel én vagyok az idősebb, enyém volt az utolsó szó:
-Csak felajánlja, hogy elviszi, mert késő van, oké?

Fotó: Tamási Rebeka

Fotó: Tamási Rebeka

 

Lefekvés előtt kiültem a tetőteraszra, és néztem a várost, ahogy elterült előttem. Láttam a távolban a Castel Nouvo-t, az elsuhanó vonatok fényes ablakait, a fejem fölött elhúzó repülőket, a kiteregetett tiszta ruhákat. Lenn a városban vacsoráztak a családok, kövér mammák porciózták a spagettit a tányérokra, illegális bevándorlók gyűltek össze félreeső telepeken, drogosok lőtték be magukat, szerelmek születtek és értek véget. Tülekedtek az autók, és az egyre inkább kiürülő utcákon lézengtek az utolsó, későn fekvő turisták. Élettől lüktetett a város. Azt hiszem, hogy egy másfél millió lakosú városnak, amelynek a lakói megrészegülnek a tenger illatától meg a nehéz vörösboroktól, és minden nap szembenéznek a Vezúvval, pontosan ilyennek kell lennie. Nápoly olyan, mint az élet: egyszerre mocskos és ragyogó, és a múlt emlékei összhangban állnak a folyamatos megújulással. Bár egy zsúfolt nagyváros, a hangulat mégis családias: az emberek őrültnek tűnnek, ahogy az utca két végéből kiabálva beszélgetnek egymással, és ámokfutó módjára közlekednek, de a gyerekek rám mosolyogtak bújócskázás közben, a felnőttek pedig összegyűltek a templom lépcsőjén, beszélgetésük közben szállt le az este a városra. Otthon voltam Nápolyban.

 

Fotók: Tamási Rebeka