Mainzban a hallgatók nem kollégiumban laknak. Legalábbis nem olyanban, mint amit én kollégiumnak gondoltam. Otthon ha nagy ritkán eljutottam egy koliba, akkor általában borzalmasan lepukkant állapotú kicsi szobákba, egymástól féltve őrzött konyhaszekrényekbe, félig eldugult klotyókba botlottam. Itt is lehet persze olyan szállásokat találni, ahol megvan ez a hamisítatlan koli-feeling (emberre omló erkélyajtó, eltakaríthatatlan idegen eredetű mocsok a konyhában, stb.), de –felmértem a határaimat- egy saját szobát pályáztam meg saját konyhával és fürdővel egy új épületben. Nem kollégiumban, hanem “diákotthonban”.
Egy izraeli nyelvtanfolyam során ugyanis megtapasztalhattam, milyen öt lánnyal együtt élni: milyen, amikor még a frissen mosott ruháim is az etiópiai csípős ételek illatától szaglanak, milyen, amikor várni kell, amíg a másik komótosan elvégzi a napi fürdési rituáléját és egy órán keresztül folyatja a vizet. Egy hónapig éltem úgy, hogy a szobatársam nappal aludt és éjjel tanult. Hajnali háromkor már olyan elgyötört fejjel kértem őt és a barátnőit, hogy inkább a konyhában trécseljenek és fodrászkodjanak tovább, hogy végül csodálkozva kivonultak a hálóból. Sosem kellett ébresztőórát használnom, mert a szomszéd csaj reggel hatkor kezdte az ajtócsapkodást, csoszogást és Beyonce-számok éneklését, amit estig abba sem hagyott. Úgyhogy rájöttem: én szeretem az embereket…távolról.
A szobám igazán nagyszerű, és tekintve, hogy a németek pont annyira szociálisak, mint én, fogalmam sincs, hogy kik laknak mellettem. De a falak…ugye azok vékonyak, még egy ilyen Studiewohnheimban is. És rájöttem, hogy itt sem jobb a helyzet, mint Izraelben: az ilyen kolik tele vannak furcsa szerzetekkel.
A földszinten egy lett srác lakott, akivel nagyon jókat lehetett beszélgetni Istenről, az univerzumról, az univerzum titkairól, a lélekről. Ő volt az egyetlen olyan ismerősöm, aki nem ment haza karácsonykor, mert „az igazi családja a keresztény hívek, akik a jelenleg a mainzi templomokban ülnek”…Jézus is mondott hasonlót, de ő valahogy nem tűnt ijesztőnek tőle. Szóval Ingmars csodásan elvont verseket írt angolul, amikből egy szót sem értettem, és csak egyetlen egyszer beszéltünk valami földhözragadt témáról, amikor kitört belőle, hogy megőrül a szomszédjától. Az arab srác meg a haverjai ugyanis pontban éjfélkor kezdték el a partizást minden este, bömbölt az arab pop, csilingeltek a sörösüvegek, Ingmars meg minden bizonnyal álmatlan éjszakáin is az univerzum titkain merengett.
A földszint másik végében Michel, egy szír srác lakik, aki egy lyukas kerekű piros biciklit tárol a szobájában, óriási hangfalai vannak és 0-24-ben szól a zene. Michel nem átall együtt énekelni a szír énekesekkel vagy a holland keresztény kórussal, és hála nekem, a repertoárja Palya Bea 18-as kerikás gyimesi csujogatásaival is bővült.
Az elsőn Letitia lakik, a félig olasz-félig német lány, akinek a szobája annyira rendes, hogy már azért gyanús. Fehér falak, rózsaszín orchidea (ami életben van!), festmény a csodásan rendbe tett íróasztal felett, kis fehér éjjeliszekrény a habos-babos ágy mellett…mikor Letitia kölcsönadta a gurulós székét, szétesett a kezemben. Nem vette észre, összeraktam, de nagyon reméltem, hogy legközelebb összecsuklik alatta.
A másodikon lakik Steven, a mindig mosolygós szingapúri srác, akinek saját rizsfőzője van Kínából, meg hordozható sütője. A rizsfőző kilencféleképpen tudja elkészíteni a rizst, időzítője is van, és még olyan csokitortát is csinál, ami kívül kemény, belül viszont olvadt marad a csoki. Steven meghívott minket egy igazi szingapúri vacsorára, de azt mondta, a szobája olyan rendetlen, hogy végül a lengyel barátnőmnél ettük meg az ételt…a recept közlésétől eltekintek.
Mellettem a harmadikon egy lány lakik, aki időnként torka szakadtából üvölti, hogy „Hello from the other side”, de általában rájövők, hogy nem nekem köszön, hanem Adelt akarja leénekelni, kevés sikerrel, de annál nagyobb lelkesedéssel. Hosszú, visítozásokkal és nevetésekkel teletűzdelt skype-olásokat folytat a barátaival, még őket is hallom a falon át, és hajnali ötkor kel valami borzasztó csengőhanggal, így szolidaritásból vele ébredek én is.
A negyedik és ötödik emeleten élőkről nem tudok semmit, csak a cipősarkak kopogását hallom, meg a széktologatást, ők valami felsőbbrendű kaszt, legfeljebb a liftben futok össze velük.
De az elmúlt félévben elég volt csak az ablakomon kinézni, hogy fura alakokat lássak, a félmeztelenül főzőcskéző srácot, a pizsamában mosni járó mindig kiabálva beszélő görög Susanát, azt a srácot, aki minden alkalommal ugyanazt a neonzöld esőkabátot és neonzöld sapkát hordja, ha esik, ha fúj, a kitartó futókat, akik hóesésben is nekiindultak egy szál sortban…
Aztán eszembe jutott, hogy mit gondolhatnak rólam a többiek. Szóval én vagyok a csaj, aki az ablakban ülve karattyol órákon keresztül valami fura nyelven, aki állandóan telepakolja a szobáját a haverjaival, aki hol magyar népdalokat, hol Hobót bömböltet, néha egy kis német rappel vagy 90-es évek slágereivel fűszerezve. A szomszédaim minden bizonnyal kivülről tudják a Kaukázus vagy a Magashegyi Undergrund dalait, és lassan velem fogják énekelni az István a királyt is. Én vagyok a gyagyás csaj, aki sosem tudja elsőre kinyitni az ajtaját a kártyával, és aki mindenféléket kiabál miközben palacsintasütés címén majdnem felgyújtja a konyháját.
Úgyhogy rájöttem, hogy tökéletesen passzolok a szomszédaimhoz. Olyan…otthon érzem magam itt.