Van ez a haverom, a Varga Misu. Múltkor összefutottunk a piacon, mikor igazi kolbászt akartam venni a hentestől, és nem megint valami szar boltit. Mi van veled öregem, kérdezte a Misu, és a lapátkezével jól hátba vágott. Hát semmi feleltem, mert elég hülyén hangzik, hogy „lejöttem kolbászt venni”, úgyhogy ebben maradtunk. Az jó, mondta, a…
Azt mondják, olyan nincs, hogy „magányos ágy”, mert az csak egy költői kép, és valójában az magányos, aki az ágyban fekszik.
Igazából tök egyszerű volt, nem is értem, miért nem próbáltam korábban. Persze anyám frászt kapott már attól is, hogy az ablakban ülve telefonálok. Tudja, hogy kiabálok, nevetek, gesztikulálok közben, és próbálja nem elképzelni, ahogy kizuhanok a harmadikról, mert azt is tudja, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van.
Az olaszok rendesek voltak, a szobában tényleg volt légkondi, és az étterem is roskadozott a finomabbnál finomabb fogásoktól. Na persze, állapította meg első nap a férj, nem éppen babgulyás vagy egy jó kis csirkepörkölt, de ehető. Dél-Olaszország egyik gyöngyszemében, Positano-ban nyaraltak. A feleség két héttel indulás előtt újrafestette a haját és egy kicsit vágatott is…
Karácsony után járunk pár nappal. Odakint nagy pelyhekben hullik a hó. Két barát találkozik, egyikőjük lakásán. A karácsonyt a családjukkal töltötték és csak most tudnak találkozni, hogy átadják egymásnak ajándékaikat. Hosszasan beszélgettek és mikor már nem bírtak kíváncsiságukkal, elővették az ajándékokat. Egy nagy piros doboz kerül elő a vendég mellől. Az új tulajdonosa nagy mosollyal…
Kincső a nagyanyja természetét örökölte: álmodozó, naiv gyerek volt, aki órákig tudta bámulni a színes faleveleket vagy a víztükör csillogását. Bonyolult, részletes rajzokat készített már az óvodában is, és szinte csak azokat a dolgokat vette észre, amiket mások nem.
Ő volt az első szerelme. Talán nem ő volt a legszebb vagy a legokosabb, de számára különleges volt. Mindenről elragadóan és lelkesen beszélt. Olyan lány volt, akire sosem lehetett haragudni. Mosolygós arcot rajzolt a neve mellé a dolgozatra.
Nem értettem, hogy mi van, elvégre a születésnapom júliusban van, a karácsonyt is elhagytuk már két hónapja, úgyhogy nagyon rettegve zártam be magam mögött az ajtót.
A zongorista arca fájdalmasan megrándult néha, a bőgős is szinte együtt sírt a hangszerével, a szaxis csak nézte őket bánatos tekintettel, a dobos meg a cineket simogatta az ütőkkel, és nem nézett rám. A nézők már nem is léteztek számukra, csak ők négyen és a zene.
Apa régi ernyőjét kell elcsórnom, azt a nagy zöldet, aminek kampós nyele van, kimenni az utcára, amikor nagyon fúj a szél, kinyitni az ernyőt, és futni.
